MAGYAR VIDÉK
Velence háborgó taván egy sirály sikolt,
szürke, siralmas eső veri a jegenyesort.
Kúpos tetejű, kiholt kráterek áznak messze.
Egy sárga kúria álmodik a sárba veszve.
Magyar vidék ez, keserű magyar vidék,
pár római katona itthagyta a szívét.
A kúriában régi Kossuth-kép, gyászfátyollal
takarva.
A tavon a szél a Vén Cigányt szavalja.
IMA A JÓSÁGÉRT
Uram, megmondjuk: szörnyű nekünk,
mert immár a jósággal is vétünk,
imáinkat szájonverték,
világod tengelyei oly ferdék,
fénylenek csak ördögorcák,
a jók orcáit megtiporták,
s kezdjük bánni javamagunkat.
Mentsd meg Uram a jóságunkat!
Ó mi lesz Uram, ha minden jóság
balgakudarc lesz, gyávakórság,
tépett szó a gőgös szélben,
lidércláng a végveszélyben,
parázs a fejünkön, kötél nyakunkon,
a Gonosz neveti unton-unton,
s arany napod is fájó gúny csak?
Mentsd meg Uram a jóságunkat!
Mert megroskad ám a csontok teste,
ha kín a reggel, baj az este,
s a Lélek örökkön kővel étet.
Elverik sokan, mint rossz cselédet,
és nem lesz néki e földön szállás,
pihenőpadka, nyugvó hálás,
mint űzött lator csak bújhat, sunyhat
Mentsd meg Uram a jóságunkat!
A jóknak is Uram vessél néha,
hogy ne fájjon úgy a tékoz léha,
ne legyen neved csak csalott álom
való tivornyán s döghalálon,
és ne lássa, jaj, a gyermek:
jóságért csak vernek, vernek,
s Téged is tán csak szivünk hazudtad...
Mentsd meg Uram a jóságunkat!
Minden jó a te kis madárkád,
dallal töltik e földi zárkát,
mind válladra telepedne,
de ha sírva mind elepednek
s mind lefagynak, húllnak végül:
a Te világod, mely kiszegényül,
magad is leszel csöndes, árva,
üvegmennyországba zárva,
aranyszemed is álmot hunyhat...
Mentsd meg Uram a jóságunkat!
KÖNYÖRGÉS BETLEHEMBE
Én Jézusom, fehérruhás kis Jézusom,
te minden egyerekeké vagy, én tudom,
s a te boldogságos éjszakádon
öröm daloljon e kerek világon,
de légy ma részrehajló, légy egy kicsinyt
pártoskodó is (az égi csínyt
Atyád majd megbocsátja teneked) :
szeresd legjobban a magyar gyereket!
Ládd, Jézusom, oly gyermek e nép!
az apja is, mind, - dalolva lép
eke nyomába vagy éji sírba,
s tékozlóan, ssebgyötörten, sírva
oly tiszta, oly bolond és fehér!
szebb angyalt bizony megér,
szebb angyalt, ezüstebb csengetyűt
s képeskönyvébe is aranyabb betűt!
Ládd, Jézusom, oly árva e nép!
s a gyereke a legszomorubb kép:
alunni kellene habos párnán,
s taszigálják föld vásárján,
kék szeme démont s pokolt tanúl,
oly űzött, mint a hóban a nyúl,
ő a te szegény kis komolyod, -
néki add a legszebb mosolyod!
Jézusom, én betlehemi Jézusom,
rá sokat gondolj a fehér uton,
vigyél néki szabad mezőket,
magyar dallal zengedezőket,
szabad Kárpátot, székely falút,
meleg szobát, szentképes falút,
szelid királyt, aki jóban van veled, -
s álmot is, mely hosszasan feled.
Én Jézusom, fehérruhás kis Jézusom,
te minden gyerekeké vagy, én tudom,
de néki alig volt karácsony, -
engedd: egyet ő is lásson.
A más gyereke oly játszva fut,
s néki még oly messze az ut,
nem is élt, s már annyit teremtett!
Szeresd legjobban a magyar gyereket.
(1919. december)
IMRE KIRÁLYFIRÓL VALÓ TÖRTÉNET
Imre királyfi egykor elaluvék,
kék Balaton partján a fűben nyugovék.
Arany virágok közt, páva madarak közt
kék Balaton lánya igyen szólamodék:
- "Hej, Imre királyfi, szép iriak szépe,
járulok ékes orcádnak elébe,
küldött én szerelmem, meg is megjelentem,
jösszte holdas éjjel vizi nép közébe!
Jösszte holdas éjjel, vár aranyos csolnak,
tejarcu leányzók abban kalauzolnak,
ezüst az ülésed, patyolat fekvésed,
édes énekszóval meg is vigaszolnak.
Én vizi apámnak gyémánt palotája,
éjnek évadján kinyílik a tája,
oda ha lesétálsz, kamarám elé állsz,
köszönt az üvegfák gyenge muzsikája.
Gyenge muzsikára omlok is elébed,
koszorus hajammal örökös cseléded,
palotám palotád, kertem a kerted,
holtig ott udvarol balatoni néped.
Rózsa a rózsával, úgy hajolunk össze,
csudagyönyörüség szivünket fürössze,
úgy lészel királyom, kegyes parancsolóm,
hej, Imre királyfi, palotámba jösszte!"
- "Ne hívjál, ne szólíts, kék Balaton lánya!
Gyémántpalotádnak nem vágyok utána,
palotám megépült egek közepébül,
ablakán kihajlik királyok királya.
Ne hívjál, ne szólíts nédi hegedüvel,
angyalok serege szebb muzsikát művel.
Nem éjnek évadján, leányzók csónakján,
felszállok én oda déli napverővel.
Ne hívjál, ne hívjál kertedben nyitóra:
mennyei nagy kertben nyílik aranyrózsa,
liliomkezében hölgy tartja gyengéden,
Ahhoz szállok én fel örök hódolóra."
Kék Balaton lánya sírva futamodék,
Imre királyfinak megnyílott a mennyég,
arany fellegek közt, zengő angyalok közt
Szüzanya Jézussal meg is mutatkozék.
HÁLA A MOSOLYÉRT
Uram, mielőtt elmennék
innen, hol vendég vagyok csak, vendég,
megköszönöm Neked mosolyaimat is,
mert velük Neked örvendék.
A mosolyos derüket köszönöm,
mik el nem fogytak gyászon, vérözönön
a mosolytalanok e pogány századában,
mikor a ráncoshomloku komolyok
káromolnak, mig szívemből a mosolyok,
tüzes gyertyalángok, csapkodnak feléd
jelül, hogy én nem vagyok ördögcseléd,
gondok aszottja, aranyak futkosója,
te Teremtésednek gőgös káromlója,
hanem füvek ágyáról, hűvös fák alól
egy-egy mosolyom felbólintva szól,
föl a pufók angyalocskák karába:
"Uram, a te világod nincs ám hiába,
minden jól van teremtve, jól!"
A mosolyos derükért hála Néked.
Belőledvalók, a Te békességed
nagy mosolyából, mikor hetednap
vígan láttad, hogy a tegnap
és többi öt napod mit hozott elő,
s a Sátán - a sanda kémlelő -
hasztalan ődöng, lázad:
gyönyörüséges és örök a Te gyémántházad,
győztön zeng, virul, fickándoz az Élet,
és minden jóknak a szíve Véled!
Amaz ős vasárnap megderültél,
hatalmas ezüst fölleghajódon ülve,
örök kék szemed a Mindent megmerülte,
és ráborulva halálra, búra, bánatokra,
kivirult felséges mosolyod bokra,
s e bokorról tépetett minden mosolyunk,
a sok pirosló, remegő rózsaszál,
mit soha a Gonosz le nem kaszál.
Uram, mielőtt elmennék
innen, hol vendég vagyok csak, vendég,
köszönöm, hogy - jőjjön akármi odatúl -
mosolyod rajtam is kivirul,
láttam virágok, madarak, gyermekek lelkét,
lelkemet százszor és százszor betelték,
s ha voltam királyi vagy szegény,
ha rettegtem sírok éjfelén,
ha a Sátán torka felémtátott:
én el nem átkoztam a világot,
s mint tétova, titkos világi vendég,
a Te csodáidnak én is örvendék.